Nagyapám minden
reggel úgy indult útnak,
hogy tarisznyájába tett
egy nagy adag szalonnát,
néhány héjaira bontott
lila színű hagymát,
és azt a nélkülözhetetlenül
fontos éles bugylibicskát,
amivel nekem faragott
cifra fűzfa sípot.
Kenyérszeletből több
lapult a zsákban,
mert egyet mindig,
de mindig visszavártam,
hisz az volt csak igazán
a madárlátta kenyér.
Abban a kenyér szeletkében
benne volt az élet,
fáradt két kezének lágy mozdulata,
s mindaz a gőzölgő illat,
mi forró kemencékben
az éhes gyermekszájakat csillapíthatta.
Benne volt a tücsökzenék
ciripelő hangja,
a learatott búzatáblák katonás sora,
és mindaz az emberi jóság,
mi arcán ragyogott,
mikor huncut mosolyával
ballagott haza.
Ma már nincsen madárlátta kenyér,
nincsenek katonás glédájú
búzatáblás rendek,
az enyészeté lett minden,
ami szép volt,
s az is miről ma már csak
mesék születhetnek.
Kun Magdolna: Madárlátta kenyér