Néhány hónapja örököltem egy régi szekrényt, amely valaha dédszüleim házának egyik büszkesége volt. Bár meglehetősen kopott és elhasználódott állapotban volt, mégis tele volt emlékekkel és történetekkel. Sokak szerint a legjobb helye a szeméttelepen lett volna, de nekem nem volt szívem kidobni. Azonban férjem nem osztotta a lelkesedésemet – láttam az arcán, hogy szívesebben megszabadult volna tőle. De megértette, hogy számomra ez a bútor több mint egy darab fa: egy darab múlt, ami összeköt a családom történetével.
Egyik nap, amikor hazaértem a munkából, még be sem léptem az ajtón, már megcsapott a frissen csiszolt fa illata. Azonnal a nappaliba siettem, és ott, a szoba közepén, elállt a lélegzetem. A férjem, aki korábban nem igazán értékelte a szekrény jelentőségét, nekilátott, és csodát művelt vele. Levakarta a megfakult, régi lakkréteget, alatta pedig előtűnt a fa gyönyörű, természetes erezete. A szekrény szinte újjászületett, mintha csak arra várt volna, hogy valaki új életet adjon neki.
De itt nem állt meg. Finoman megmunkálta az ajtókat, és rattan hálót helyezett a frontokra, hogy egyszerre keltsen rusztikus és modern hatást. Az eredeti fa részeket meghagyta, tiszteletben tartva a bútordarab történetét. A szekrény ezzel az új megjelenéssel tökéletesen illeszkedett a nappalinkba, mintha mindig is itt lett volna a helye. A részletekre való odafigyelés minden ponton tetten érhető volt: a szekrény tetejére finom furnér került, a belső részt pedig vidám, virágos tapétával borította, ami játékos és meleg hangulatot adott neki.
