Anna izgatottan szorította a férje, Péter kezét. A szülőszoba steril fényei hidegen világították meg az orvosokat és a nővéreket, akik sürögtek-forogtak körülöttük. Péter a felesége arcát nézte, és próbálta elnyomni a saját idegességét. Kilenc hónap várakozás után végre eljött a pillanat.
– Már látom a baba fejét! – jelentette be a szülésznő. – Egy nagy levegő, Anna, és nyomjon!
Anna összeszorította a fogát, és egy utolsó erőfeszítéssel világra hozta a gyermekét. A baba sírása betöltötte a szobát, de a következő pillanatban furcsa csend telepedett mindenkire.
– Mi a baj? – kérdezte Péter aggódva.
A szülésznő és az orvos egymásra néztek, majd gyorsan betakarták a babát, és Annához vitték. Péter szeme az újszülöttre szegeződött, és érezte, ahogy a vér kiszalad az arcából.
– Ez nem lehet… – suttogta.
A gyermek bőre sötétbarna volt, göndör, fekete haj keretezte az arcát. Anna döbbenten nézett le rá, majd Péterre.
– Péter, én... én nem tudom, hogy ez hogy történhetett – dadogta Anna, könnyekkel a szemében.
Péter hátralépett, mintha az egész jelenet egy rémálom lenne.
– Valaki meg tudná magyarázni ezt? – fordult az orvoshoz, aki zavartan motyogott valamit a genetika kiszámíthatatlanságáról.
De Péter tudta, hogy ez nem a genetika műve.
A viharos napok
A következő napok feszültséggel teltek. Péter nem tudott Annára nézni anélkül, hogy a kételyek és a harag ne emésztették volna.
– Anna, ki az? – kérdezte egy este, amikor a gyerek már aludt. – Tudni akarom, ki az a férfi.
– Péter, esküszöm, hogy nem tudom – válaszolta Anna, de a hangja remegett.
Péter felállt, és az ablakhoz lépett. Nem hitt neki. Egy férfi volt, valaki, akit Anna elrejtett előle.
A látogatás
Péter édesapja, András másnap meglátogatta őket. A szobába lépve András mosolyogva üdvözölte a kisbabát, de amikor közelebb hajolt, az arcára kiült valami furcsa kifejezés.
– Ő lenne az én unokám? – kérdezte, miközben a baba arcát tanulmányozta.
– Igen, apa – felelte Péter hidegen.
András egy pillanatra megdermedt, majd hirtelen megpróbált terelni.
– Nos, nagyon aranyos kisfiú. Az a lényeg, hogy egészséges, nem igaz? – mondta gyorsan, és a karjába vette a gyermeket.
Péter észrevette, hogy az apja szemei elidőznek a baba bőrén.
Az igazság pillanata
Péter éjszaka nem tudott aludni. Az apja viselkedése nyugtalanította. Visszaidézte a korábbi évek apró, jelentéktelennek tűnő jeleit: Anna és András közös nevetései, a különös pillantások, amelyeket akkor még félresöpört.
Reggel, amikor Anna kiment a konyhába, Péter édesapját egyenesen kérdőre vonta.
– Apa, van valami, amit el akarsz mondani nekem? – kérdezte.
András elfordult, de Péter nem hagyta annyiban.
– Tudom, hogy valami nem stimmel. A baba... nem az én fiam, igaz?
András sóhajtott, majd leült a kanapéra.
– Péter, fiam, nem akartam, hogy így derüljön ki – kezdte.
– Mi derüljön ki? – kérdezte Péter ingerülten.
András tekintete fájdalmas volt, de határozott.
– Az a gyerek az én fiam. Anna és én… már évek óta viszonyt folytatunk.
Péter mintha arcul csapták volna.
– Te és Anna? Az én feleségem? Az én apám? – ordította.
András próbált magyarázkodni, de Péter nem hallotta meg. Csak a düh és az árulás érzése maradt benne.
A vég
Anna a háttérben állt, a könnyei patakokban folytak. Tudta, hogy a házasságuk soha nem fogja túlélni ezt az igazságot. Péter a szobából kifelé tartva még egyszer hátrafordult.
– Mindkettőtökkel végeztem – mondta halkan, de a hangjából sütött a harag.
A baba sírása megtörte a csendet, de Péter már nem fordult vissza.
