Réka édesanyja mindig is azt ígérte, hogy a családi tóparti nyaraló egyszer az övé lesz. Amikor végre megkapta a kulcsokat, Réka egy évet töltött azzal, hogy felújítsa a helyet, az életének minden megtakarítását belefektetve. Hónapokkal később, amikor végre láthatta álma megvalósulását, édesanyja egyszerűen elvette tőle, és odaadta a nővérének.
Hátbaszúrás azoktól, akiket a legjobban szeretünk
Érezted már valaha azt a fájdalmat, amit a legközelebbi szeretteid árulása okoz? Nem csak szomorúságot, hanem azt a mély árulást, ami miatt megkérdőjelezed az emlékeidet, az értékedet, és azt, hogy hol van a helyed az életükben. Pontosan így éreztem magam azon a napon, amikor ott álltam a tóparti nyaraló konyhájában, amelybe szívemet-lelkemet beleadtam.
Amióta az eszemet tudom, a nyaraló mindig is a remény és az ígéret szimbóluma volt számomra. Az édesanyám mindig azt mondta, hogy egyszer az enyém lesz.
Ez a ház nem csak egy épület volt – a családi történelmünk része, a nyaraink színtere, és a reményem, hogy új életet kezdhetek a válásom után.
Amikor egy évvel ezelőtt végre a kezembe adta a kulcsokat, úgy éreztem, a világ tetején vagyok.
– „Réka, drágám,” mondta anya, miközben a régi rézkulcsokat a tenyerembe nyomta, „ez a ház... mindig is neked volt szánva. Te voltál az, aki igazán szerette ezt a helyet, még kislányként is.”
A nyaraló felújítása
Emlékszem, mennyire izgatott voltam, amikor először végigsétáltam a poros szobákon, elképzelve, hogy milyen csodálatos lehet majd itt élni. Fejest ugrottam a munkába: kijavítottam a tetőt, kifestettem a falakat, és minden centimétert átsúroltam, amíg a kezem szó szerint kisebesedett.
Hétvégéimet antik boltokról antik boltra járva töltöttem, hogy megfelelő bútorokat találjak, amelyek új életet lehelnek a házba.
Minden megtakarított pénzemet ebbe a projektbe fektettem. Ez volt az otthonom. AZ ÉN OTTHONOM.
Az árulás pillanata
Mindez azonban egyetlen beszélgetéssel darabokra hullott.
– „Réka,” szólalt meg anya halkan, miközben összekulcsolta a kezét, mintha egy idegennek próbált volna rossz hírt közölni. Még csak rám sem nézett. „Ki kell költöznöd. Anna jobban rászorul a tóparti házra, mint te.”
A festőecset kicsúszott a kezemből, és a padlóra esett.– „Ki… kell költöznöm?” – suttogtam, mintha az összes levegő kiszorult volna a tüdőmből. – „Anya, miről beszélsz? Ez az én otthonom. MEGÍGÉRTED, hogy ez az enyém lesz.”
– „Tudom, mit mondtam, Réka, de a dolgok megváltoztak,” válaszolta egy mosoly kíséretében. „Anna gyerekeket nevel, és neked nincsenek... Ezért most jobban szüksége van rá, mint neked.”
A történetet a következő részben folytatom, ahol Réka szembesül édesanyja és nővére valódi szándékaival.
A történet folytatása:
Anya szavai ütésként értek, amitől levegő után kapkodtam.
– „Jobban szüksége van rá, mint nekem? Csak mert nekem nincsenek gyerekeim, nem érdemlek egy otthont? Ezt akarod mondani?”
– „Réka, ez nem erről szól” – próbálta megnyugtatni. A kezem után nyúlt, de elrántottam tőle.
– „Ne!” – kiáltottam, miközben a szemembe könnyek szöktek. „Tudod te egyáltalán, mit jelentett nekem ez a ház? Az éjszakákat, amiket álmatlanul töltöttem, tervezve minden egyes részletét? A túlórákat, amiket azért vállaltam, hogy megengedhessem magamnak a felújításokat? MINDENT beleadtam ebbe a házba, anya. MINDENT.”
Anya elfordította a tekintetét, a vállai megfeszültek.– „Tudom, hogy sokat tettél érte, de Anna gyerekeket nevel, és nekik kell egy stabil otthon. Ezt meg kell értened, Réka. Egy nap majd te is megérted.”
Egy keserű nevetés tört elő belőlem.– „Nem, anya. Én most pontosan értem, miről van szó. Anna mindig mindent megkapott, amit akart, én pedig csak azt kaptam, ami maradt. Ez az igazság, nem?”
– „Ez nem igazságos, Réka –” kezdte, de közbevágva kiáltottam:– „Igazságos? Te akarsz az igazságosságról beszélni? Egy évet áldoztam az életemből erre a házra, az összes megtakarításom ráment, és most egyszerűen csak odaadod Annának, mert neki vannak gyerekei?!”
A könnyek végigcsorogtak az arcomon.– „Tudod, mi a legrosszabb ebben az egészben? Az, hogy még annyi tisztesség sem volt benned, hogy az elején megmond ezt. Hagytál engem álmodozni, elhitetni, hogy ez az én otthonom lesz.”
A szomszéd igazsága
Aznap este csendben pakoltam össze a dolgaimat. Minden lélegzetvétel fájdalmas volt, mintha egy súly nyomta volna a mellkasomat. Az édesanyám szavai, hogy „Anna jobban rászorul,” újra és újra visszhangoztak a fejemben.
Már a kocsimba raktam az első dobozt, amikor meghallottam valakit hívni.– „Réka, várj! Kérlek!”
A szomszédom, Juli jött át hozzám, láthatóan zavartan. Ő az a fajta ember volt, aki mindig tudta, mi zajlik a környéken.
– „Mit szeretnél, Juli? Épp költözöm.” – mondtam tompa hangon.
Megfogta a karomat, és az arca aggodalmat tükrözött.– „Réka, van valami, amit tudnod kell. Hallottam, hogy anyád és Anna miről beszéltek a múlt héten. Nem hallgatóztam, csak a kertemben voltam, amikor meghallottam őket.”
Hirdetés
Aztán kimondta a szavakat, amik megváltoztatták mindent.– „Arra készülnek, hogy hotelt csinálnak a nyaralóból.”
– „Mi?!” – szinte kiáltottam.
– „Már hónapok óta tervezik. Anna és a férje... Éppen ezért hagyták, hogy te felújítsd a házat. Rengeteg pénzt megspóroltak rajta. Anna nevetett is rajta, mondván, milyen tökéletes, hogy te mindent megcsináltál helyettük.”
A kezemben tartott doboz kiesett, hangosan koppanva a kocsifelhajtón. A lábaim megremegtek, és az autómnak kellett támaszkodnom, hogy el ne essek.
– „Szóval az egész... előre eltervezett volt? Minden?”
Juli bólintott, a szeme tele volt sajnálattal.– „Sajnálom, Réka. Már korábban el kellett volna mondanom, de nem akartam elhinni, hogy ezt tényleg megteszik veled.”
Új kezdetek
Aznap este nem konfrontálódtam anyámmal és Annával. Minek is? Ha hónapokon át tudtak hazudni nekem lelkiismeret-furdalás nélkül, mit mondhattam volna, ami bármin is változtatott volna?
Amikor az utolsó dobozomat elvittem, találtam egy régi fotóalbumot a fiók mélyén. Az egyik képen kislányként mosolyogtam a nyaraló előtt, miközben anya azt mondta, hogy mosolyogjak a fényképezőgépbe.
– „Egykor boldogok voltunk, nem igaz?” – suttogtam a képnek. – „Vagy az is hazugság volt?”
A képet ott hagytam a konyhapulton a kulcsokkal együtt.
A visszatérés
Két év telt el, mire ismét rátaláltam a boldogságra. Megismerkedtem Ádámmal, aki kedves, vicces, és valahogy mindig elérte, hogy az élet kevésbé tűnjön ijesztőnek. Amikor végül megosztottam vele a történetemet, csak átölelt, és azt mondta:– „Ők nem érdemeltek meg téged. Az ő veszteségük, nem a tiéd.”
Hamarosan összeházasodtunk, és megszületett a lányunk, Lili. Az életünk nem volt tökéletes, de jobb volt, mint amire valaha is számítottam.
Egyik este Ádám papírokat hagyott a konyhapulton. Amikor rápillantottam, megdermedtem. Egy tulajdoni lap volt.
– „Ádám!” – kiáltottam. – „Ez hogy került ide?”
Ádám zavartan lépett be.– „Ó, az? Befektetésként vettem meg. Egy hotel volt ott, de a tulajdonosok tönkrementek, és olcsón megkaptam.”
A kezem remegett, ahogy a papírt néztem.– „Ádám… ez a tóparti nyaraló. AZ ÉN NYARALÓM.”
Ádám megértette, és csak annyit mondott:– „Most már senki nem veheti el tőled.”
Réka visszakapta a nyaralót, és ezzel együtt a reményt is. Ahogyan Ádám mondta: a karma mindig megtalálja a módját.
