Évek meddősége után örökbe fogadtuk Samet, egy édes, hároméves kisfiút, akinek óceánkék szemei voltak. De amikor a férjem először megfürdette Samet, kirohant a fürdőszobából, és azt kiáltotta: "Vissza kell adnunk!" Pánikja értelmetlennek tűnt, amíg meg nem láttam Sam bal lábán a jellegzetes anyajegyet.
Soha nem gondoltam volna, hogy az örökbefogadott gyermekünk hazahozatala teljesen szétzilálja a házasságunkat. De most, visszatekintve, rájövök, hogy néhány ajándék fájdalomba van csomagolva, és néha az univerzum furcsán időzíti a dolgokat.
"Ideges vagy?" – kérdeztem Markot, miközben az ügynökség felé hajtottunk.
A kezemben szorongattam azt a kék pulóvert, amit Samnek vettem. Az anyag puha volt az ujjaim alatt, és elképzeltem, ahogy kis vállai kitöltik majd.
"Én? Nem," válaszolta Mark, de a kormányt úgy szorította, hogy az ujjai kifehéredtek. "Csak haladni akarok. A forgalom idegesít."
Az ujjával dobolt a műszerfalon, egy ideges szokás, amit mostanában egyre gyakrabban vettem észre.
"Háromszor ellenőrizted a gyerekülést," tettem hozzá egy erőltetett mosollyal. "Biztos, hogy te vagy az ideges."
"Hát persze, hogy az vagyok!" – simítottam végig újra a pulóvert. "Olyan sokat vártunk erre."
Az örökbefogadási folyamat kimerítő volt, és én végeztem a legtöbb feladatot, míg Mark az egyre növekvő vállalkozására koncentrált.
A végtelen papírmunka, az otthoni vizsgálatok és az interjúk hónapokig kitöltötték az életemet, miközben a különböző ügynökségek listáin kerestem gyermeket. Eredetileg egy csecsemőt akartunk örökbe fogadni, de a várólisták végtelennek tűntek, így bővítettem a lehetőségeinket.
Így találtam rá Sam fényképére: egy hároméves kisfiú, akinek szeme olyan volt, mint a nyári égbolt, és mosolya képes lett volna megolvasztani a jéghegyeket.
Az édesanyja elhagyta őt, és valami abban a szempárban egyenesen a szívemhez szólt. Talán a mosolya mögött rejtőző szomorúság vagy egyszerűen a sors volt az oka.
"Nézd ezt a kisfiút," mondtam Marknak egy este, miközben megmutattam neki a fényképet a tabletemen. A képernyő kék fénye megvilágította az arcát, miközben tanulmányozta.
Lágyan elmosolyodott, és tudtam, hogy ő is ugyanúgy akarja ezt a gyereket, mint én. "Nagyfiúnak tűnik. Azok a szemek lenyűgözőek."
"De vajon képesek lennénk gondoskodni egy kisgyerekről?"
"Persze, hogy képesek vagyunk! Bármilyen korú gyerekről legyen is szó, tudom, hogy csodálatos anya leszel." – szorította meg a vállamat, miközben a fényképet néztem.
Elvégeztük a jelentkezési folyamatot, és miután örökkévalóságnak tűnő idő telt el, elmentünk az ügynökséghez, hogy hazavigyük Samet.
Chen asszony, a szociális munkás, egy kis játszószobába vezetett minket, ahol Sam éppen egy építőkocka-tornyot rakott össze.
"Sam," szólt hozzá gyengéden, "emlékszel arra a kedves párra, akiről beszéltünk? Itt vannak."
Leterdeltem mellé, a szívem hevesen dobogott. "Szia, Sam. Nagyon tetszik a tornyod. Segíthetek?"
Hosszan tanulmányozott, majd bólintott, és átadott nekem egy piros kockát. Ez az egyszerű gesztus számomra mindennek a kezdetét jelentette.
A hazafelé vezető út csendes volt. Sam szorongatta a plüss elefántját, amit hoztunk neki, és időnként trombitáló hangokat adott ki, amin Mark nevetett. Én folyton hátrafordultam, hogy ránézzek az autóban, alig hittem el, hogy valóságos.
Otthon elkezdtem kipakolni Sam kevéske holmiját. A kis hátizsákja hihetetlenül könnyűnek tűnt ahhoz, hogy egy gyerek egész világát tartalmazza.
"Megfürdethetem," ajánlotta fel Mark az ajtóból. "Így lesz időd úgy előkészíteni a szobáját, ahogy szeretnéd."
"Remek ötlet!" – mosolyogtam, örülve, hogy Mark azonnal szeretett volna kötődést kialakítani. "Ne felejtsd el a fürdőjátékokat, amiket neki vettem."
Eltűntek a folyosón, én pedig dúdolva rendezgettem Sam ruháit az új komódjában. Minden apró zokni és póló valóságosabbá tette az egészet. A béke pontosan negyvenhét másodpercig tartott.
"VISSZA KELL ADNUNK!"
Mark kiáltása olyan volt, mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Azonnal letettem Sam kis zokniját, és kirohantam a szobából. A fürdőszoba ajtajában találtam rá, remegve állt, mintha szellemet látott volna.
"Mi történt?!" – kérdeztem, a szívem majd kiugrott a helyéről.
Mark a fürdő felé intett, ahol Sam csendben ült a kádban, játszadozva a vízzel. Semmi szokatlan nem látszott rajta.
"Nézd meg a lábát!" – suttogta Mark, és hátrált egy lépést.
Közelebb léptem, és letérdeltem Sam mellé. "Minden rendben, kicsim?" – kérdeztem, miközben óvatosan megérintettem a lábát. Ekkor megláttam, amit Mark is látott: egy jellegzetes, kerek anyajegyet Sam bal bokáján.
Egy pillanatra levegőt sem kaptam. Ez a jel... túlságosan is ismerős volt. Olyan volt, mint egy régi emlék, amit próbáltam eltemetni.
"Ez lehetetlen..." – suttogtam magam elé, miközben az anyajegyet bámultam. A szívem hevesen dobogott, és az agyam őrült sebességgel próbálta feldolgozni a helyzetet.
"Pontosan ilyen anyajegye volt neki is!" – mondta Mark, és a hangja megtört. "Ez nem lehet véletlen."
Tudtam, hogy kire gondol. Egy régi kapcsolat, egy múltbéli seb, amit soha nem gyógyítottunk be igazán. A kapcsolatunk kezdetén Marknak volt egy fia, aki tragikus körülmények között eltűnt. A kisfiú, akit soha nem találtak meg. Az anyajegy a bokáján akkor is ott volt – pontosan ugyanolyan formájú és helyzetű, mint amit most Samen láttunk.
"Ez nem lehet ő..." – mondtam, de a hangom elgyengült, és a szavak nem győztek meg engem sem.
Mark összeroskadt a folyosón, a kezei a hajába markoltak. "Ez nem lehet véletlen, Vanessa! Mi van, ha ő az? Mi van, ha a saját fiunkat fogadtuk örökbe?"
A szobában csend honolt, csak Sam boldog gügyögése hallatszott a kádból. Mark remegve ült a padlón, én pedig képtelen voltam mozdulni. A fejemben káosz uralkodott. Hogyan lehetne ez igaz? És ha mégis az, mit jelent mindez?
"Vanessa, ezt nem hagyhatjuk annyiban," szólalt meg Mark, miközben lassan felállt. "Valahogy választ kell találnunk. Túl sok a hasonlóság, hogy ez csak véletlen legyen."
Bólintottam, bár fogalmam sem volt, mit tehetnénk. Sam hivatalos örökbefogadási papírjai tökéletesen rendben voltak, semmi nem utalt arra, hogy valami nem stimmelne. És mégis... az a nyomasztó érzés ott lapult a szívemben, hogy talán valami elképzelhetetlen történik velünk.
"Hívnunk kell valakit," mondta Mark. "Valami szakértőt, egy genetikai tesztet. Tudnunk kell az igazságot."
Az ötlet egyszerre rémisztett és vonzott. Mi lesz, ha kiderül, hogy tényleg ő az? Hogy az a gyermek, akit éveken át elveszettként gyászoltunk, most itt van velünk? És ha nem ő? Mit fog tenni ez velünk, a családunkkal?
"Rendben," mondtam végül, miközben próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. "De előbb beszélnünk kell a hivatalos szervekkel. Nem kezdhetünk bele semmibe úgy, hogy ne értsük meg, mi történik."
Az elkövetkező napok zavarosak voltak. Mark azonnal belemerült a kutatásba, régi fotókat és iratokat vett elő. Én pedig minden pillanatban azon kaptam magam, hogy Samet figyelem, keresve az apró jeleket, amelyek alátámaszthatnák Mark gyanúját. Vajon tényleg ugyanúgy nevetett? Ugyanolyan mozdulatai voltak? Vagy mindez csak a képzeletünk játéka volt?
Végül eljutottunk oda, hogy elvégeztünk egy DNS-tesztet. A várakozás ideje alatt a napok szinte összefolytak. Minden percben éreztem Mark szorongását, és az én szívem is tele volt félelemmel.
Amikor megérkezett az eredmény, Mark alig tudta kinyitni a borítékot. A keze remegett, én pedig szorosan mellette álltam, mintha tartanom kellene őt, ha összeomlana.
Ahogy elolvasta a papíron álló szavakat, az arca teljesen eltorzult. "Ez... nem lehet igaz," suttogta.
Kitéptem a papírt a kezéből, és végigolvastam. Az eredmény világos volt: Sam genetikai rokona Marknak.
Az agyam zakatolt. Ez azt jelentette, hogy Sam valóban a fiunk? Vagy valami más állhat a háttérben? Az igazság súlya szinte összeroppantott minket.
"Mit fogunk most tenni?" – kérdeztem, de Mark csak üres tekintettel nézett rám.
Egy dolgot azonban tudtam: az életünk örökre megváltozott.
