Három hónapja ismertem meg Nórát, aki szinte azonnal fenekestül felforgatta az életemet. Sokan őrültnek tartottak, amiért egy hónap után megkértem a kezét, de képtelen voltam figyelmen kívül hagyni azt az érzést, hogy mellette minden a helyére került.
„Ő az igazi” – ismételgettem magamban, miközben már a repülőtér felé tartottam, hogy először találkozzak Nóra szüleivel.
– Apa nem könnyű eset – figyelmeztetett korábban Nóra. – Kemény ember, és nem adja könnyen az áldását. De hidd el, jó szíve van.
Ezek a szavak csak még idegesebbé tettek. Az egész jövőm ezen a találkozón múlott. Korábban érkeztem a reptérre, hogy legyen időm megnyugodni, és beültem egy közeli kávézóba.
Ahogy a frissen főzött kávé illata körülölelt, próbáltam elterelni a gondolataimat a találkozóról.
Ekkor pillantottam meg őt.
Egy idős férfi lépett be az ajtón, viseltes kabátban és kopott cipőben. Az arcán mély ráncok húzódtak, de a tekintete élénk volt. Halk szavakkal kért segítséget az emberektől, akik többnyire elfordultak tőle.
Ahogy közelebb lépett hozzám, megszólalt:
– Elnézést, uram. Tudna adni egy kis aprót? Csak egy kávéra lenne szükségem.
Meglepődtem. Az első gondolatom az volt, hogy visszautasítom. Nem a közöny miatt, hanem mert az ember óvatosabbá vált az évek során. De valami mégis megfogott ebben az emberben.
– Milyen kávét szeretne? – kérdeztem végül.
– Etióp Yirgacheffe-t – mondta bizonytalanul. – Azt hallottam, az nagyon finom.
Majdnem felnevettem. Ez volt a legdrágább kávé a kínálatban.
– Miért pont azt? – kérdeztem.
– Ma van a születésnapom – válaszolta mosolyogva. – Gondoltam, egyszer kipróbálom.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Biztosan igazat mond? De valami azt súgta, hogy higgyek neki.
– Rendben – mondtam, és felálltam. – Lássuk azt a kávét!
Amikor fizettem, egy szelet tortát is rendeltem mellé. Hiszen mi ér egy születésnap torta nélkül?
– Üljön ide mellém – javasoltam, mikor visszaértem. – Mesélje el a történetét.
A férfi tétovázott, de végül leült, és lassan megemelte a csészét.
– Horváth Sándor vagyok – kezdte. – Régen volt családom, munkám, otthonom. Aztán minden összeomlott... – sóhajtott. – Nem hibáztatok senkit. Néha ilyen az élet.
Ahogy hallgattam, éreztem, hogy ez az ember őszinte és tiszteletre méltó. Nem panaszkodott, nem kért többet, csak mesélt.
Mielőtt elindultam volna, egy kis összeget csúsztattam a kezébe.
– Boldog születésnapot! – mondtam.
– Nem szükséges, igazán… – kezdte tiltakozni.
– De igen. Fogadja el – vágtam rá.
Kifelé menet úgy éreztem, valami jót tettem. Fogalmam sem volt, hogy pár órával később a világom a feje tetejére áll.
A repülőtér első osztályú várójában ültem, és kortyolgattam egy újabb kávét, miközben a gépem indulására vártam. Már a helyemen ültem az ablak mellett, amikor valaki mellém lépett.
Ő volt az. Horváth Sándor.
De nem a rongyos kabátban. Tökéletesen szabott öltönyt viselt, és minden részlete eleganciát sugárzott.
– Szabad ez a hely? – kérdezte mosolyogva, miközben leült mellém.
– Mi... mi történik? – kérdeztem döbbenten.
– Sándor vagyok – mondta komolyan. – Vagy ahogy talán te ismered: Nóra édesapja.
A világ forgott körülöttem.
– Maga... Nóra apja? De miért tette ezt?
– Mindig szerettem magam látni, milyen ember az, aki a lányom mellett akar lenni – válaszolta nyugodtan. – És ma megtudtam. Átmentél a teszten.
Az utazás hátralévő részében csak próbáltam felfogni, mi történt. Horváth Sándor, akit hajléktalannak hittem, valójában egy gazdag üzletember volt, aki próbára tett.
Leszállás után a vacsoránál komoly arccal ült velem szemben, de végül elmosolyodott.
– Márk, bizonyítottál. Jó ember vagy.
Nóra keze az asztal alatt az enyémre simult.
– Tudtam, hogy sikerülni fog – suttogta boldogan.
Aznap este rájöttem, hogy a szeretet és a tisztelet néha a legkisebb dolgokban mutatkozik meg.
A tanulság: Soha nem tudhatjuk, mikor leszünk valakinek a reménysugara. És hogy a legapróbb kedvesség is milyen messzire vezethet.
