Amikor Péter belépett a nappaliba, és meglátta az üres helyet, ahol a régi, kopott kanapénk állt, arca hirtelen megmerevedett. A tekintetében nem csak meglepettség, hanem pánik is tükröződött.
– Mondd, hogy nem dobtad ki… – kezdte remegő hangon, de már késő volt.
Hónapok óta könyörögtem neki, hogy szabaduljunk meg attól az ócska bútordarabtól.– Péter, mikor viszed már el azt a kanapét? Már régen ráfért volna a kuka! – mondtam újra és újra.
– Majd holnap – felelte mindig, miközben a telefonját nézte.
De a "holnap" sosem jött el.
Egy szombaton végül megelégeltem. Kibéreltem egy teherautót, egyedül kicipeltem azt a régi, szakadt kanapét a házból, és elvittem a hulladéklerakóba. Amikor hazaértem, büszkén néztem az új kanapét, amit helyette vettem.
Péter aznap később ért haza. Amikor meglátta a nappalit, az új bútordarabot és a helyét, az arca elsápadt.
– Mi történt itt? – kérdezte döbbenten.
– Meglepetés! – mondtam elégedetten. – Végre megszabadultunk attól a régi vacaktól. Nézd meg, milyen jól mutat az új kanapé!
De ahelyett, hogy örült volna, Péter arca eltorzult.– Te… kidobtad? Elvitted a szeméttelepre? – kérdezte elképedve.
– Persze! Hónapok óta halogattad, úgyhogy megcsináltam helyetted – válaszoltam.
Ekkor Péter tekintete megtelt kétségbeeséssel.– Te jó ég… Elvesztetted a tervet!
– Miféle tervet? – kérdeztem zavartan.
Péter a fejét rázta, majd szinte ordítva mondta:– Nincs idő magyarázkodni! Öltözz, most azonnal indulnunk kell a hulladéklerakóba!
– A hulladéklerakóba? Péter, ez csak egy régi kanapé volt! Mit számít, hogy ott van?
– Majd meglátod! Csak bízz bennem! – vágta rá, miközben már az ajtó felé tartott.
A férjem soha nem viselkedett így. Valami komoly dolognak kellett állnia a háttérben. Felkaptam a cipőmet, és követtem. Az út a hulladéklerakóig néma csendben telt.
Péter feszült volt, kezét görcsösen szorította a kormányon.– Elárulnád végre, mi folyik itt? – törtem meg a csendet.
– Majd meglátod, amikor odaérünk – felelte kurtán.
Amikor megérkeztünk, Péter azonnal kiugrott az autóból, és odarohant az egyik dolgozóhoz.– Kérem, a feleségem ma hozott ide egy kanapét. Azonnal meg kell találnom!
A dolgozó értetlenkedve nézett rá, de végül beengedte. Péter, mint aki az életéért küzd, rohant át a szemétkupacokon, keresve a régi bútordarabot.
Néhány perc múlva hirtelen megállt.– Ott van! – kiáltotta, és odarohant a kanapéhoz.
Amikor Péter felemelte a kanapé alját, egy gyűrött, sárga papírt húzott elő a bélésből. A keze remegett, a szemében könnyek csillogtak.
– Ezért az egész? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Ez nem csak egy papír – suttogta Péter. – Ez egy térkép.
Közelebb léptem, hogy megnézzem. A papíron kézzel rajzolt térkép volt, színes ceruzákkal és gyerekes betűkkel. Péter hangja elcsuklott, amikor megszólalt:– Ez az én és Ákos testvérem térképe volt.
Péter elmesélte, hogy Ákos, a fiatalabb testvére, tragikus balesetben vesztette életét, amikor gyerekek voltak. A térkép az ő közös titkuk volt, amelyet a kanapé bélésében rejtettek el.
– Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt belőle – mondta Péter könnyek között. – Ez az utolsó emlékem róla.
Megrendülve hallgattam a történetet, és éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Ez a kanapé Péter számára nem csak egy bútordarab volt, hanem a múltja egy darabja, amitől sosem akart volna megválni.
Otthon a térképet bekereteztük, és a nappali falára tettük. Minden alkalommal, amikor ránéztünk, eszünkbe jutott Ákos, és hogy milyen fontosak az emlékeink.
Amikor gyermekeink idősebbek lettek, Péter elmesélte nekik a történetet. A gyerekek ámulva hallgatták, majd maguk is rajzolni kezdtek egy saját térképet.
– Nézd, apa! Ez a mi térképünk! – kiáltották izgatottan, miközben büszkén mutatták az alkotásukat.
Péter mosolyogva nézte őket, és láttam rajta, hogy végre békére lelt. A múlt fájdalmai helyett most már az emlékek melegsége töltötte el a szívét.
Ez a történet emlékeztet arra, hogy néha a legapróbb dolgok is hatalmas jelentőséggel bírhatnak, és képesek vagyunk új életet adni a múltunk fájdalmas darabjainak is.
