A tengerparti nap forrón sütött, a homok finoman cirógatta a talpamat, miközben a hullámok lágyan csaptak a partra. Egy velem egykorú nőt pillantottam meg a távolban – 72 éves lehetett, akár én. Magabiztosan sétált egy élénk színű, testhezálló fürdőruhában, mintha a kor csupán egy szám lenne számára.
Ahogy néztem őt, egy gondolat motoszkált a fejemben: vajon nem lenne illendőbb, ha ebben az életkorban egy kicsit visszafogottabb lenne? Nem rosszindulatból, hanem egyfajta baráti tanácsként éreztem, hogy mondanom kell valamit.
Lassan odasétáltam hozzá, megálltam mellette, és kedvesen így szóltam:
– Ne haragudj, nem szeretnék udvariatlan lenni, de nem gondolod, hogy a mi korunkban talán egy kicsit szemérmesebben kellene öltözködnünk?
A nő rám emelte a tekintetét, és először meglepetten nézett rám, majd szélesen elmosolyodott. Egy mély, szívből jövő nevetés tört ki belőle, amelynek könnyedsége szinte körülölelt.
– Ó, kedvesem – mondta vidáman –, úgy tűnik, még nem jöttél rá a legnagyobb titokra.
– Miféle titokra? – kérdeztem kissé értetlenül.
A nő egy pillanatra a távolba nézett, mintha felidézne egy emléket, majd ismét rám szegezte bölcs, csillogó szemét.
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy szabályokhoz és elvárásokhoz kötve éljük. Túl sok időt töltöttünk azzal, hogy másoknak próbáltunk megfelelni – anyaként, feleségként, dolgozó nőként, jó barátként. Most végre eljött az idő, amikor már csak saját magunknak kell megfelelnünk.
Hallgattam, ahogy folytatta:
– Tudod, nem mindig voltam ennyire magabiztos. Éveken át szégyelltem a testemet, takargattam a ráncaimat, az egykori hibátlan bőröm emlékét sirattam. Aztán egy nap rájöttem: minden egyes vonalam egy történetet mesél. Minden ráncom egy nevetés emléke, minden anyajegyem egy nyári kaland nyoma, minden apró tökéletlenségem egy évtized bizonyítéka. Miért rejteném el őket? Miért kellene szégyellnem azt, amit az élet adott nekem?
Csendben álltam, ahogy a szavai lassan elérték a lelkemet.
– A világ azt mondja, legyünk visszafogottak, de én azt mondom: legyünk szabadok. Már nem élek mások véleménye szerint. Ha fürdőruhát akarok viselni a tengerparton, megteszem. Ha táncolni akarok az esőben, táncolok. Ha nevetni akarok, nevetek. És tudod mit? Soha nem éreztem magam még ennyire élőnek.
Láttam rajta, hogy minden szava igaz. Nem volt benne dac, sem bizonygatás – csupán a tiszta, őszinte önelfogadás.
Elgondolkodtam. Egész életemben próbáltam megfelelni az elvárásoknak, szabályok szerint élni, de vajon nem épp ezzel hagytam ki a valódi örömöket?
A nő elmosolyodott, és még egyszer végignézett rajtam.
– Ha most újra feltennéd a kérdésed, kedvesem, azt felelném: nem, nem kell szemérmesebbnek lennünk. Csak boldogabbnak.
Aztán vidáman belépett a hullámok közé, és úgy úszott a tengerben, mint aki mindig is otthon volt benne. Én pedig néztem őt, és először éreztem azt, hogy talán tényleg elérkezett az idő, hogy én is így éljek.
