Amikor anya megvette azt a smaragdzöld ruhát és a hozzá illő fekete cipőt, még nem gondoltam volna, hogy egy hétig le se fogja venni. Eleinte csak nevettem rajta, milyen boldogan pörög benne a nappaliban, de hamar rájöttem, hogy itt valami komolyabb dologról van szó.
„Anya, nem akarsz valami mást felvenni? Mondjuk pizsamát, legalább éjszakára?” – kérdeztem egyik este.
„Drágám, ez a ruha tökéletes. Kényelmes, elegáns, és úgy érzem magam benne, mint egy filmsztár. Miért venném le?”
Még ezt is elnéztem neki, de amikor tegnap megjelent a lányom születésnapi buliján – ismét ugyanabban a ruhában és cipőben –, kezdtem pánikba esni. A buli tele volt gyerekekkel és szülőkkel, anya pedig olyan volt, mint egy díva a vörös szőnyegen. Magabiztosan vonult végig a nappalin, miközben mindenki őt bámulta. Azt hittem, hogy csak én érzem kellemetlennek, de aztán odajött hozzám a legjobb barátnőm és suttogva megkérdezte:
„Ő tényleg… mindig ezt hordja?”
Kínomban csak bólintottam. A gyerekek közben felfedezték a helyzetet, és elkezdtek fogadásokat kötni, vajon alvás közben is rajta van-e. Egy kisfiú megkérdezte tőle:
„Néni, te ebben is fürdesz?”
Anya elnevette magát, de aztán teljes komolysággal rávágta:
„Nem, aranyom, fürdéshez van egy másik hasonló színű köntösöm.”
Ekkor éreztem, hogy itt a vég. Félrehívtam anyát, és próbáltam óvatosan meggyőzni, hogy legalább egy másik ruhát vegyen fel a következő alkalomra.
„De miért? Nézd meg, milyen jól áll! Ez a ruha és én eggyé váltunk.”
Rájöttem, hogy ezt már nem fogom tudni észérvekkel megoldani. Talán csak meg kell várnom, hogy a ruha egyszer magától szétszakadjon…
