A buszmegállóban álltam, és egy barátomra vártam. Ekkor egy idősebb férfi kopogott az autóm ablakán. Régi zakót viselt, tiszta nyakkendőt, és bár gyenge volt, rendkívül udvariasan viselkedett. Egy botot tartott a kezében.
Lehúztam az ablakot.
— Fiatalember, maga taxisofőr? — kérdezte udvariasan.
— Nem, sajnálom, nem vagyok taxisofőr. Miben segíthetek?
— Hát, haza kell jutnom. Nincs messze, csak néhány kilométer.
Ma egy idős férfi kért tőlem segítséget, és alig tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor meghallottam a történetét.
— Szálljon be, elviszem! — ajánlottam fel.
Nehézkesen szállt be az autóba. Elindultunk. Útközben elmesélte, hogy minden nap busszal jár a rendelőbe, 18 hrivnyát fizet az útért, mert ízületi problémái vannak. Ma azonban feltartották a sorban, emiatt lekéste a buszt, és a következőre túl sokat kellett volna várnia. Ráadásul már alig tud járni.
Csendben hallgattam, de belül összetörtem. Mégsem mondtam semmit – nem akartam elszomorítani, mert láttam, hogy nagyon büszke ember.
Amikor megérkeztünk a házához, az utca végén álló, az új épületek között szinte elrejtett, kissé sérült kis házra mutatott.
— Itt álljon meg, fiam, köszönöm — mondta, majd elkezdett pénz után kutatni a zsebeiben.
Gyorsan közbevágtam: — Ugyan, szó sem lehet róla! Nem kell fizetnie a segítségért.
Meglepve nézett rám, majd hálásan mondta:
— Köszönöm, fiam. El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.
Kiszállt az autóból, én pedig ott maradtam ülve. A szívem összeszorult. Egészséges, fiatal ember vagyok, és mégis teljesen tehetetlennek éreztem magam azzal szemben, amit épp láttam.
Ekkor erős bűntudat tört rám, rájöttem, hogy társadalomként túl gyakran megfeledkezünk az idősekről.
Mindannyiunknak tennünk kell valamit azokért, akik már nem tudnak segíteni magukon. Akár egy apró gesztussal is.
