Amikor a férjem, Oreszt elment, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz egyedül maradnom. Sok éven át együtt dolgoztunk, közösen rendeztük be kis otthonunkat, és terveztük, hogyan töltjük majd együtt az öregkort.
De nem így alakult. Oreszt nem volt elég erős, és hiába küzdöttek érte az orvosok, a szíve végül feladta.
A halála után hatalmas ürességet éreztem az életemben. De hamarosan a fiam felajánlotta, hogy hozzám költöznek. Azt mondta, nehéz lesz egyedül, és ha ők ott lesznek, mindig segíteni tudnak, ha bármi történne. Beleegyeztem.
A fiamnak és a menyemnek nem volt saját lakásuk, albérletben éltek. A házasságuk után három gyerekük született, és minden pénzüket a család fenntartására költötték.
Reméltem, hogy a gyerekek és az unokáim jelenléte betölti majd az űrt az életemben. De az együttélés elviselhetetlenné vált. A gyerekek folyamatosan kiabáltak, állandó figyelmet követeltek, és én nem tudtam rendesen pihenni.
A zaj, a kiabálás, a rohangálás reggeltől estig rémálommá vált számomra. A menyem, bár jószívű, nem tudott megbirkózni sem a gyerekekkel, sem a háztartással. Mindenhol rendetlenség volt, játékok szétszórva, tárgyak összevissza, miközben én mindig szerettem a rendet.
Egy nap nem bírtam tovább, és közöltem a fiammal, hogy itt az ideje, hogy külön éljenek. Felnőtt ember, ideje felelősséget vállalnia a saját családjáért.
Kidobtam a fiam családját a lakásomból, és nem bánom: íme, miért
A fiam felháborodott, és azt mondta, hogy a lakásunk elég nagy mindannyiunk számára, nem akarnak elköltözni. De én határozottan kijelentettem, hogy pihenésre van szükségem, és elegem van ebből a zajból és káoszból.
A fiam dühös lett. Még azt is követelte, hogy osszuk meg a lakást, de egy jó ügyvéd segítségével sikerült megvédenem a tulajdonjogomat. Ezután összepakolták a dolgaikat, és visszaköltöztek a bérelt lakásukba.
Most engem hibáztatnak. De vajon tényleg én vagyok a hibás?
