Sebészorvos vett egy üveg lekvárt egy idős asszonytól az út szélén. Ám amikor otthon felnyitotta, döbbenetes felfedezést tett…
Gábor gyerekkora óta arról álmodott, hogy orvos lesz. Már az iskolában is mindenki így ismerte, tanárai pedig szeretetteljesen „doktor Bambulának” becézték.
Nem számított, hogy egy kóbor macskának, egy sérült kiskutyának vagy egy balesetet szenvedett osztálytársának volt szüksége segítségre – Gábor mindig tudta, mit kell tennie. Értett a sebek ellátásához, tudott vérzést csillapítani, és megnyugtatni a sérültet. Egyetlen dolgot nem tudott soha feldolgozni: hogy az édesapja már nem élhette meg, hogy orvos lett belőle.
– Ha itt lenne, biztosan meg tudtam volna menteni – gondolta gyakran, miközben éjszakákon át a tankönyvei fölé hajolt.
Gábor édesapja hirtelen hunyt el szívinfarktusban, amikor a fiú mindössze harmadik osztályos volt. Ettől kezdve édesanyja, Ilona egyedül nevelte. Mindent megtett érte, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, és Gábor is minden erejével azon volt, hogy büszkévé tegye. Kitűnő tanulóként, versenyek állandó résztvevőjeként senkit sem lepett meg, amikor az orvosi egyetemre felvételt nyert.
Az egyetemi évek alatt keményen tanult, míg mások buliztak. Egyetlen szenvedélye a természetjárás volt, minden szabad percét túrázással töltötte. Szobatársa, Zsolti sokszor ugratta emiatt:
– Barátom, te így sosem találsz rá az igazira! Fogadjunk, még holdfényben sem csókolóztál soha!
Gábor azonban csak mosolygott:
– Ha eljön az ideje, megtalálom. Ha nem, akkor nem is volt megírva.
Tanulmányai után sebészként helyezkedett el egy neves budapesti kórházban. Precíz kezei, gyors döntései és embersége miatt hamar elismerték kollégái és a páciensek egyaránt.
Egy fárasztó ügyelet után, hazafelé tartva úgy döntött, kikerüli a város dugóit, és vidéki úton megy haza. Az országút mentén egy idős asszony árult házi lekvárokat. Gábor megállt, és vett tőle egy üveggel.
– Áldja meg az ég, fiam! – mondta a néni. – Tudja, ez nemcsak lekvár, hanem egy régi családi recept. Higgye el, hasznát veszi!
Otthon Gábor kinyitotta az üveget, és megdöbbenve vette észre, hogy az alján egy kis boríték lapul. Benne egy megsárgult cetli, rajta kézzel írott üzenet:
„Ha ezt olvasod, már biztosan megmentettél egy életet. Ezzel a lekvárral most én próbállak megmenteni téged. Ez nemcsak egy recept – egy emlék, egy hála. Soha ne feledd, honnan jöttél.”
Gábor szíve hevesen vert. Valami mélyen megérintette ebben az üzenetben.
Másnap visszament az út szélére, de a néni és a kis asztal eltűnt. Mintha ott sem lett volna.
Hetekkel később egy fiatal lányt hoztak be a sürgősségire, akinek az élete egy hajszálon függött. Gábor és csapata órákig küzdöttek érte. A műtét végén már mindenki kimerült, de ő nem engedte feladni.
– Élve megy ki innen! – jelentette ki határozottan.
A lány túlélte. Amikor napokkal később magához tért, könnyek között suttogta:
– Maga megmentette az életemet…
Aznap este, amikor Gábor hazatért, a lekvár utolsó kanálját kanalazva csak ennyit mondott:
– A nagyanyád receptje működik, néni…
És azon az éjszakán álmot látott. A verandán ült a kendős asszony, mellette egy fiatal nő. Gábor közelebb lépett, mire a néni rámosolygott, és halkan ennyit mondott:
– Ne feledd, fiam, az orvos nemcsak a kezével gyógyít… hanem a szívével is.
Gábor felébredt. A nap első sugarai besütöttek az ablakán. Új nap, új élet, új esély.
És ő pontosan tudta, miért lett orvos.
