Odabent csend volt.
Nem az a megszokott, poros csend, amit egy elhagyatott ház rejteget, hanem sűrű, tapintható, már-már élő csend. Az a fajta, amelytől az ember mellkasa összeszorul, már akkor, amikor még csak az ajtóhoz ér.
– Itt… valami nincs rendben – suttogta Kata, a legidősebb testvér, miközben előhúzta a rozsdás kulcsot a rozsdás bádogdobozból, amit anyjuk mindig ugyanott, a küszöb alá rejtett. Ott volt most is, ahol mondta.
A kulcs megfordult a zárban. Az ajtó nyikordulva tárult fel, és a három testvért – Katát, Danit és Zsófit – mintha egyszerre rántotta volna be valami másik világba.
A viskó tiszta volt. Rendezetten, mély rendben. Az asztalon, egy kopott abroszon, egy váza állt. Száraz virágok voltak benne, de olyan elegánsan elrendezve, mintha csak tegnap hozta volna valaki a mezőről.
– Ki járt itt? – kérdezte Dani halkan, körbekémlelve.
– Talán… a szomszédok? – próbálkozott Zsófi, a legkisebb, de a hangja elhalt a mondat közepén. Régóta nem élt már senki a faluban. Se szomszéd, se járókelő.
A falon egy bekeretezett fotó lógott – a három testvér, még gyerekként. Pormentes, tiszta. Alatta egy kis füzet.
Kata odalépett, felemelte, és hangosan olvasni kezdett:
„A 3452. nap nélkületek. Megtanultam kenyeret sütni abból, amit az erdőben találok. Éjjel jönnek a farkasok, de már nem félek. Azt álmodtam, hazajöttök. Szépek lettetek.”
Az oldal alján egy mosolygós arc volt rajzolva, gyermekien egyszerűen.
Kata letette a füzetet az asztalra. Keze remegett.
– Ez az ő írása… de hát… meghalt, nem?
Dani némán bólintott, majd kinyitotta a hátsó szoba ajtaját. Az volt anyjuk kedvenc kis kuckója, ott aludt mindig.
A szoba olyan volt, mint egy időbe fagyott emlék.
Az ágy gondosan megvetve. Az éjjeliszekrényen egy csésze, benne megkeményedett, megszáradt tea. Mellette egy nyitott könyv, a lapok közepén megállva.
De ami a legszíven ütőbb volt: a fotelben egy alak ült. Egy törékeny sziluett, egy régi, virágmintás kendőbe burkolózva.
– Te jó ég… – suttogta Dani.
A test nem mozdult. A haj hófehér volt, hosszú copfban összefogva. A kezek száraz ágakhoz hasonlítottak. Az ölében egy finoman hímzett zsebkendő feküdt – rajta minden gyermek neve: Kata, Dani, Zsófi.
– Ez nem lehet igaz… – motyogta Zsófi. – Ez… ő?
Kata közelebb lépett. Megérintette a kezet. Hideg volt.
Térdei megrogytak. Igaz volt. A testükben addig megfagyott bűntudat most kitört, és némán zúdult rájuk.
És ekkor… a halotti csendet egy halk zörej törte meg. Valahonnan a sarokból.
– Mi volt ez? – kérdezte Dani, felegyenesedve.
Egy fiók. Magától kinyílt, mintha valaki, valami… hívná őket.
Dani odalépett. A fiókban egy sárga boríték lapult. Ráírva: „Ha valaha lesz bátorságotok visszajönni…”
– Nyisd ki – mondta Kata rekedt hangon, miközben lassan felállt a fotel mellől. – Nézd meg, mi van benne.
Dani finoman kibontotta a borítékot. A benne lévő papírok régiek voltak, megsárgultak, az idő szélén kikezdte őket, de a tinta még mindig élénken égett rajtuk.
Pár régi bankjegy hullott ki először.
Zsófi értetlenül pislogott.
– Pénz? Hogy került ez ide? Ő… ő mindig azt mondta, nincs semmije.
Dani felolvasta a mellékelt levelet:
„Megbocsátok nektek. De nem felejtek. És ti sem kéne, hogy elfelejtsetek. Itt minden perc fájt. De minden perc az enyém volt. Jobban szerettelek benneteket, mint saját magamat.”
Egy hosszú, éles csend követte a sorokat. A házban egyszerre mintha könnyebb lett volna a levegő. A napfény lágyan szűrődött be az ablakon, és a padlóra mintákat festett.
Zsófi lerogyott egy kisszékre, tenyerébe temetve az arcát.
– Miért nem jöttem korábban? Miért gondoltam, hogy… majd egyszer csak?
– Mert féltél – mondta Kata halkan. – Mindannyian féltünk. Néha a bűntudat jobban bénít, mint a fájdalom.
Dani az asztalhoz lépett, kezébe vette a füzetet, amelyből korábban Kata olvasott.
– Itt van még bejegyzés… nézzétek csak:
„Ziua 3461. Astăzi m-am rugat. Nu pentru mine. Pentru ei. Să fie bine. Să nu mă uite de tot.”(3461. nap. Ma imádkoztam. Nem magamért. Értük. Hogy jól legyenek. Hogy ne felejtsenek el teljesen.)
– Ezt írta… miközben mi éltük az életünket. Külföldön, munka, gyerekek, hitelek… és ő itt ült, egyedül – mondta Kata, hangjában egyre több elfojtott fájdalommal.
– Én még emlékszem, ahogy utoljára rám nézett – suttogta Zsófi. – Nem haraggal. Nem csalódással. Csak… szomorúsággal. Mintha tudta volna, hogy nem jövünk vissza időben.
Mindhárman hosszasan elhallgattak. A szoba halkan lélegzett velük. Aztán Dani szólalt meg:
– El kell temetnünk. Méltón. Nem egy ismeretlen sírban. Nem elhagyva. A kert végébe, ahol a rózsáit ültette. Ott szerette a legjobban nézni a naplementét.
Kata bólintott.
– És maradjunk itt éjszakára. Azt hiszem… tartozunk neki ennyivel.
Aznap este nem aludtak sokat. A régi ház ropogott, sóhajtott, mintha maga is beszélni akarna. A három testvér egymás mellett ült a kandalló előtt, melybe újra élet költözött, miután Dani megrakta száraz fával.
– Emlékeztek, mikor gyerekkorunkban anyu itt mesélt nekünk esténként? – kérdezte Zsófi halkan.
– A “három holdas mesét” – nevetett Kata halkan. – Mindig azt kértem.
– És mindig azt mondta: “Ne feledjétek, gyerekek, a sötétség után jön a fény.”
Dani felsóhajtott, majd halkan, elgondolkodva mondta:
– Talán… most jött el az a fény.
A temetés napja derűs reggelre virradt. A falu továbbra is némán figyelte a történteket – az elhagyott házak, a beomlott istálló, a repedezett kút. Csak a madarak csiripeltek, mintha tudták volna, hogy valaki végre hazatért – végleg.
A testvérek saját kezükkel ásták meg a sírt a kert végében. Nem volt nagy, de annál meghittebb. Kata egy régi takarót terített a földre, Zsófi a zsebkendőt helyezte mellé, Dani pedig a kis füzetet.
A sírkőre csak ennyit véstek:
„Anna, anya, aki mindig hazavárt.”
A temetés után órákig csak ültek ott hárman, a rózsabokrok tövében, ahol Anna néni élete utolsó napjait töltötte – némán, de nem hidegen. Most már nem volt a csend ellenség. Inkább oltalom volt, mint egy puha takaró, amit az anya hagyott rájuk, utoljára.
– Milyen furcsa – szólalt meg Dani halkan. – Azt hittem, amikor visszajövök ide, majd csak azt érzem, hogy már késő. De most… olyan, mintha mégis megérkeztünk volna hozzá. Csak másképp.
– Talán azért – felelte Kata –, mert végre nem magunkra gondolunk, hanem rá.
Zsófi letépett egy szirmot a rózsáról, és a friss sírhalomra helyezte.
– Az a legszörnyűbb, hogy… igazából sosem mentem volna el teljesen. Mindig halogattam. Mondtam, majd ha lesz időm, majd ha nyaralunk, majd ha a gyerekek nagyobbak lesznek. De nem volt több majd. Egyszer csak vége lett.
– Ő viszont nem mondta azt, hogy „majd szeretlek” – jegyezte meg Dani. – Ő szeretett. Mindvégig. A magányában is.
Kata a házra nézett, amelynek sötét ablakaiban most mintha valami fény derengett volna. Nem fizikai fény – inkább egy érzés, hogy ott már nincs harag. Csak emlék. És szeretet.
– Vigyük haza a füzetet – mondta. – A gyerekeinknek is el kell olvasniuk. Hogy tudják, milyen egy anya szíve. És hogy megértsék, mit jelent valóban ott lenni valakiért, amíg lehet.
– És a ház? – kérdezte Zsófi halkan. – Bezárjuk újra? Hagyjuk megint porosodni?
Dani elmosolyodott.
– Nem. Mostantól jövünk. Nem a pénzért, nem az örökségért. Hanem azért, amit itt hagyott nekünk: azt a szelíd, néma figyelmet, ami mindig körbevett minket, még akkor is, amikor már nem voltunk itt.
Kata bólintott.
– Minden évben eljövünk a születésnapján. Virágot hozunk. Felolvassuk a gyerekeinknek a füzetét. És talán egyszer majd ők is továbbadják.
A nap lemenőben volt, az ég aranylóan izzott a falu fölött. A fák levelei halk susogással kísérték a három testvér lépteit, ahogy visszamentek a házba.
Odabent ismét rend volt. A kis fészek, amit az anya annyira szeretett. Nem nyúltak semmihez, csak körbenéztek. Kata egy pillanatra megállt a falnál, ahol a gyermekkori fénykép lógott.
– Nézd – suttogta. – Egy új papír van alatta!
Dani és Zsófi is odalépett.
Egy apró, gondosan hajtogatott lap volt, az ismerős kézírással:
„Ha valaha visszajöttök, és úgy érzitek, késő… ne féljetek. Az, aki igazán szeret, nem nézi az órát. Csak azt, hogy végül megérkeztél.”
Egy hónappal később, a három testvér visszatért. Ezúttal nem a bűntudat vezérelte őket, hanem valami sokkal mélyebb: a kötődés.
Elhozták gyermekeiket is, bemutatták nekik a kertet, a házat, a fotelt, a zsebkendőt – mindent, amit az életükből kihagytak volna, ha nem térnek vissza időben.
– Ő volt a ti dédimamátok – mondta Zsófi a kislányának. – Nem volt híres, nem volt gazdag. De ő volt a legerősebb ember, akit ismertem.
– És most itt lakik? – kérdezte a kis Brigi.
Kata elmosolyodott, térdre ereszkedett és megsimogatta a kislány haját.
– Most már igen. Itt lakik bennünk. Mert ha valakit igazán szeretsz… az örökké veled marad.
