Gábor szinte megdermedt. Ott állt a bejárati ajtóban, útra készen, de a kislánya, Szonja, kétségbeesetten kapaszkodott belé. A hangja alig hallatszott, de a szavak úgy hasítottak a férfi szívébe, mintha tőrt döftek volna bele.
A következő reggel Gábor azzal az ürüggyel, hogy üzleti útra megy Debrecenbe, elbúcsúzott a családtól.
– Két napig nem leszek itthon, Lilla – mondta higgadtan. – Az egyik partnercég bajban van, és személyesen kell mennem.
Lilla – Gábor felesége második házasságából – felnézett a telefonjából és mosolygott.
– Természetesen, drágám. Szonjával megleszünk, mint mindig.
Gábor azonban látta, hogy Szonja arca elfehéredik, amint meghallja ezeket a szavakat. A nyolcéves kislány lehajtotta a fejét, és a reggelijéhez sem nyúlt.
– Ne legyél ilyen szomorú, Szonja – szólt Lilla cuki hangon. – Végre lesz egy kis „csajos” időnk kettesben! Milyen jó lesz, nem igaz?
A kislány bólintott, de a szemei riadtan meredtek az asztalra. Gábor szíve összeszorult. Tudta, hogy valami nincs rendben.
Miután elbúcsúzott tőlük, Gábor valóban beült az autóba – de csak a sarokig hajtott, ahol leparkolt egy árnyékos helyen. Innen figyelte a házat. Egy óra múlva Lilla elindult a kocsival, Szonja hátul ült, és az ablakon bámult ki üres tekintettel.
Gábor követte őket. Látta, ahogy a felesége elviszi a kislányt az iskolába, majd visszaül a kocsiba – de nem ment haza. Várakozott. Dél körül ismét visszament az iskolához, bement az épületbe, majd pár perc múlva kézen fogva kivezette Szonját, és elindultak vissza a ház felé.
Gábor következő lépése vakmerő volt: hátsó bejáraton keresztül bejutott az udvarba, és az ablak közelébe lopózott. A házban résnyire nyitva volt az ablak – éppen annyira, hogy hallani lehessen, mi történik bent.
– Szonja, egyél valamit, és aztán beveszed a gyógyszeredet – hallotta Lilla hangját.
– Nem vagyok éhes… és nem akarom azt a gyógyszert – jött a gyenge válasz. – Rosszul érzem magam tőle… mindig csak alszom utána.
– Ne butáskodj már – szólt Lilla türelmetlenül. – Az orvos mondta, hogy szorongsz, és ez segít.
– Nem szorongok… és apa se tud semmilyen orvosról…
Csend… aztán egy szék csikorgott, gyors lépések zaja. Gábor lopva benézett a konyhaablakon. Lilla egy pohár vizet és egy gyógyszeres dobozt tartott a kezében.
– Szonja, ne kényszeríts… te is tudod, mi történik, ha nem hallgatsz rám.
A kislány könnyezve vette el a pirulát, és éppen be akarta venni, amikor…
– Mi ez itt?! – kiáltott Gábor, és berontott az ajtón.
Lilla úgy megijedt, hogy elejtette a gyógyszeres dobozt. Szonja azonnal apjához szaladt, és a lábába kapaszkodott.
– Gábor! Mit keresel itt?! Azt hittem, Debrecenben vagy!
– Miféle gyógyszert akartál beadni neki?! – kérdezte Gábor, miközben felvette a dobozt a földről. – Mi ez?!
– Csak vitamin… és egy kis nyugtató. Tudod, milyen ideges tud lenni a gyerek…
– Milyen orvos írta ezt fel? Mikor volt Szonja orvosnál úgy, hogy én nem tudtam róla?
– A múlt héten… amikor üzleti úton voltál. Nem akartalak zavarni ilyen apróságokkal.
Gábor megvizsgálta a gyógyszert. Az arca elkomorult.
– Ez nem gyereknyugtató. Ez egy erős altató, amit csak felnőtteknek írnak fel súlyos alvászavarokra. Honnan szerezted ezt?!
Lilla szemei kikerekedtek. A hazugságok elfogytak.
– Tudni akarod az igazat? Ez a gyerek kibírhatatlan! Folyton sír, ha nem vagy itt, hisztizik, nem akar iskolába menni! Semmi nem használ. Ezek a gyógyszerek az egyetlenek, amiktől csend lesz végre!
Gábor remegő hangon válaszolt:
– Te bedrogozod a lányomat… hogy „csendes” legyen?! Hogy NEKED könnyebb legyen?!
– Te mindig úton vagy! Nekem kell megküzdenem vele! Én vagyok a mostohaanyja! Ez a minimum, amit megtehetek…
Gábor nem kiabált. Csak ennyit mondott, mély, kemény hangon:
– Szedd össze a cuccaidat. Egy órád van, és eltűnsz a házamból.
Lilla tétován állt, aztán dühösen sarkon fordult, és elviharzott a hálószoba felé. Gábor ott maradt a konyhában, karjaiban a remegő kislánnyal, aki zokogva kapaszkodott belé.
– Ne hagyj itt, apa… soha többé… kérlek… – suttogta Szonja.
Gábor letérdelt mellé, megsimogatta a haját, és az arcához húzta a homlokát.
– Itt vagyok, kicsim… nem mész sehova… és ő sem marad itt többé. Megígérem.
– Azt mondta, ha elmondom, akkor… akkor internátusba küldesz… és nem fogsz többé szeretni.
Gábor megdermedt. A szívébe markolt a felismerés, hogy a lánya ilyen súlyos félelemben élt – és ő semmit nem vett észre.
– Szonja, figyelj rám. Semmi, amit mondasz, nem változtat azon, hogy mennyire szeretlek. Soha nem küldenélek el. Senki nem mondhatja meg neked, hogy én hogyan érzek irántad.
Szonja könnyein keresztül bólintott.
– Akkor… akkor elmondhatok valamit?
– Bármit, kicsim.
A kislány lassan kezdett beszélni.
– Mindig más volt, amikor nem voltál itthon. Előtted kedves volt… megjátszotta magát. De amikor elmentél, hideg lett. Néha kiabált, néha csak nézett, mintha utálna. Az elején még megpróbáltam jó kislány lenni, tényleg próbáltam…
– És a gyógyszerek? Mióta kapod őket? – kérdezte Gábor halkan, de elszorult torokkal.
– Már régóta. Mindig azt mondta, hogy ha beveszem, akkor te büszke leszel rám, mert jól viselkedem. De én mindig csak álmos lettem tőle, és fájt a hasam. Néha egész délután csak feküdtem, nem volt kedvem játszani sem.
Gábor ökölbe szorította a kezét. Az arca kemény volt, de a szemében könny csillogott.
– És miért nem mondtad nekem korábban, pici lányom?
– Mert… mert félek, hogy ha túl sok gondot okozok, akkor te is elhagysz… mint anya…
Gábor szinte megszédült. Mély levegőt vett, és magához ölelte a lányt, mintha soha többé nem akarná elengedni.
– Szonja, te nem vagy gond. Te vagy az életem értelme. És anyád… ő nem elhagyott, ő beteg lett, és meghalt, de mindig szeretett. És én is szeretlek. Minden nap. Minden percben. És ez soha, de soha nem fog megváltozni.
A kislány elmosolyodott, bár még könnyes volt az arca.
– Akkor most már nem kell többet azt a gyógyszert bevennem?
– Soha többé, pici szívem. Mostantól én leszek itt. És mindenről tudni fogok. És ha valami bánt, akkor beszélünk róla. Megígéred?
Hirdetés
– Megígérem.
Ebben a pillanatban Lilla jelent meg a nappaliban két bőrönddel.
– Jól van… elmegyek. De ne gondold, hogy ennyivel megúszod. Én is ember vagyok, Gábor! Én is próbáltam!
– Te próbáltál altatóval megoldani egy gyerek lelkét. A rendőrséget hívhatnám, és tudod, hogy igazam lenne. Most csak azért engedlek el így, mert nem akarok Szonjának még több traumát okozni. De ha valaha megpróbálsz a közelébe férkőzni, esküszöm, nem leszek ennyire engedékeny.
Lilla nem válaszolt. Kikerülte őket, lenyomta a kilincset, és becsapta maga mögött az ajtót.
Gábor és Szonja ott maradtak a nappali közepén. Hosszú csend ült rájuk, csak az óra ketyegése hallatszott.
– Apa…? Most mi lesz?
Gábor megölelte őt újra.
– Most… most új életet kezdünk, kettesben. De ne félj – minden rendben lesz.
Lilla távozása után Gábor és Szonja hosszasan ültek a nappaliban. A kislány feje apja ölében pihent, a férfi pedig csendesen simogatta haját. A levegő megtelt valami egészen új érzéssel: biztonsággal.
– Most már csak mi ketten vagyunk, apa? – kérdezte Szonja halkan.
– Igen, kincsem. És ez így is marad, amíg te másként nem akarod.
A következő napokban Gábor drasztikus döntéseket hozott. Felhívta a munkahelyét, beszélt a főnökével, és szabadságot vett ki. Elmondta, mi történt, és meglepetésére teljes támogatást kapott.
– Ez most fontosabb, mint bármelyik tárgyalás vagy szerződés – mondta a főnöke. – Rendezze a dolgokat otthon. És ha szüksége van rá, segítünk.
Ezután Gábor felkeresett egy ügyvédet, és beadta a válókeresetet. Azzal a lendülettel időpontot egyeztetett egy gyermekpszichológussal is. Szonja nem tiltakozott – sőt, mintha megkönnyebbült volna, hogy végre valaki figyel rá, meghallgatja, és nem kényszerít semmire.
Egy hét múlva már egészen más légkör uralkodott a házban. Reggelente együtt reggeliztek, délután együtt tanultak. Este mesét olvastak, vagy egyszerűen csak összebújtak a kanapén, és rajzfilmet néztek. Gábor tudta: nem pótolhatja a régi anyát, de biztonságot és szeretetet adhat – és az most többet ér bárminél.
Egy vasárnap délutánon Szonja hirtelen megállt a kert közepén, ahol virágot ültettek, és azt mondta:
– Apa, most már olyan ez a ház, mint amilyennek mindig szerettem volna.
– És milyen házat szerettél volna? – kérdezte Gábor mosolyogva.
– Ahol nem kell félni, ha csönget valaki. Ahol nem fáj a gyomrom, amikor este lefekszem. Ahol... anya nincs, de mégis úgy érzem, mintha valaki mégis vigyázna rám.
Gábor letette a locsolókannát, letérdelt elé, és gyengéden átölelte.
– Tudod, mit? Lehet, hogy nincs most „igazi” anyukád, de van valami másod: egy apád, aki az életét is odaadná érted. És tudod mit? Lehet, hogy egyszer lesz olyan valaki, aki nem akar a helyére kerülni, csak szeretni téged úgy, ahogy vagy. De ezt nem siettetjük. Most te vagy a legfontosabb.
Szonja csendben bólintott.
– Akkor… akkor lehet, hogy mégis jó vége lett ennek az egésznek?
– Sőt, azt hiszem, most kezdődik az igazán jó része.
Hónapok teltek el. A válás lezajlott, Lilla végleg eltűnt az életükből. Gábor ritkábban utazott, sőt, sok projektet otthonról irányított. Szonja boldogabb és kiegyensúlyozottabb lett, új barátokat szerzett, és egyre bátrabban nyílt meg mások előtt is.
Egyik este, amikor már sötétedett, és Gábor becsukta a mesekönyvet, amit Szonjának olvasott, a kislány váratlanul megszólalt:
– Apa… ha egyszer újra szerelmes leszel, megígéred, hogy először velem beszélsz róla?
Gábor elmosolyodott.
– Megígérem. És azt is, hogy csak olyan embert engedek közel hozzánk, aki téged is tisztel és szeret. De ez csak akkor lesz, ha te is kész vagy rá.
– Rendben. Addig is… mi ketten vagyunk a csapat, igaz?
– Mi vagyunk a legjobb csapat, amit csak el lehet képzelni – válaszolta Gábor, és megölelte a lányát.
A ház csendes volt, békés, tele reménnyel. A múlt árnyai lassan elhalványultak, és a jelen melegsége töltötte be a teret.
