Az öreg Maria egész életét a gyermekeinek szentelte. Nekik adta otthonát, egészségét és minden erejét, soha egy szó panasz nélkül. Az évek múltával azonban, ahogy vitalitása csökkent, a gyermekei terhet kezdtek benne látni. Már nem tekintettek rá szerető anyaként, csupán egy öreg, haszontalan tárgynak látták.
Egy hideg téli reggelen, mikor a hó csendesen hullott a járólapokra, egy olyan ajánlattal álltak elő, amely késként szúrta szíven:
„El kell költöznöd abba a régi, omladozó házba a falu szélén. Ez az egyetlen hely, ahol helyed van” – mondták neki, miközben ők gondosan ápolták a nagy, meleg otthont, amit Maria oly nagyon szeretett.
Maria összetört a szavaiktól, de nem válaszolt. Hallgatott, és csak megrázta a fejét – nem mutatott sem haragot, sem sértettséget. A gyermekei azt hitték, hogy beletörődött.
Ám Maria a szíve mélyén egy titkot őrzött – egy titkot, amit sosem osztott meg velük. Hetek teltek el, a hideg, sötét ház, ahol most élt, mintha lassan elnyelte volna őt. De egy nap kinyíltak az ajtók, és Maria behívta a közjegyzőt. Néma eltökéltséggel minden vagyonát – köztük azt a drága házat, amely egykor az övé volt – jótékony célokra ajánlotta fel. A gyermekei mit sem sejtettek a döntéséről.
Folytatták életüket egészen addig, míg hírét nem vették a történteknek – és világuk darabokra hullott. Harag, undor, szégyen! Vádaskodva és keserűséggel telt szívvel rohantak Mariához. De ő, aki valaha az életük forrása volt, nyugodtan ült, és a szemeiből mély, rendíthetetlen béke sugárzott.
„Elvettél tőlem mindent” – mondta halkan. „De megfeledkeztél a legfontosabbról: a lelkiismeretről és a tiszteletről.” Hangja olyan volt, mint egy lágy szellő, amely felkavarja a világ szépségét.
A ház most azoké lett, akik valóban megérdemelték – akik nem gazdagságra és vagyonra vágytak, hanem valódi méltóságra és szeretetre. Az ő gyermekei, akik az örökségre számítottak, üres kézzel maradtak. Szívükben csak bánat és keserűség lakozott, miközben Maria – csendes bölcsességében – tudta, hogy helyesen cselekedett.
