Egy idős asszony menedéket adott egy fiúnak…
Aznap este Eszter néni, a hetvenhárom éves nyugdíjas könyvtáros, épp a szokásos esti teáját kortyolgatta, mikor halk kopogás hallatszott az ajtón. A szeptemberi szél zörgette az ablakot, az ég borús volt, és az eső már éppen csak nem csöpögött.
„Ki lehet az ilyenkor?” – morfondírozott, miközben a lábára húzta a vastag gyapjúpapucsot, és az ajtóhoz sétált.
Amikor kinyitotta, egy sovány, tizenhat év körüli fiú állt előtte, vizes kabátban, kezében egy kopott hátizsákkal. Arca sáros volt, szemei fáradtak, de élénken csillogtak.
– Jó estét... – szólalt meg rekedten. – Ne haragudjon... nincs hol aludnom ma éjjel. Egy pap azt mondta, magánál talán van hely...
Eszter néni egy pillanatig csak nézte. Eszébe jutott a fia, Zsolti, akit tíz évvel ezelőtt veszített el autóbalesetben. A fiú hasonló korú lehetett, mint Zsolti akkoriban.
– Gyere be, fiam – mondta halkan. – Fázol, ázva vagy, ez nem időjárás alváshoz.
A fiú belépett, és azonnal levette a cipőjét, mintha otthon lenne.
– Köszönöm, asszonyom. Nagyon köszönöm. Gergő vagyok.
– Eszter néni – biccentett az idős asszony, és már ment is a törölközőért. – Vegyél száraz ruhát, van egy régi pizsama a fiamtól. Apróbb darab, de te vékony vagy, talán jó lesz.
Gergő szó nélkül követte őt a fürdőbe. Pár perc múlva tiszta pizsamában, kissé még vizes hajjal ült az asztalnál, ahol Eszter néni egy tányér levest és kenyeret tett elé.
– Rég ettem ilyen finomat – mondta Gergő, és mohón kanalazni kezdett. – Olyan, mintha otthon lennék.
– Hol van az otthonod, fiam?
A fiú elcsendesedett. A kanál megállt a kezében.
– Már sehol. Régen volt egy házunk. Anya, apa, nagyi. Aztán... minden megváltozott.
Eszter néni nem kérdezett tovább. Érezte, hogy most még nem jött el az idő. Később, amikor már lefeküdtek, az idős asszony nehezen aludt el. Az eső dobolt az ablakon, a régi falióra kattogott, és valami szorongás nehezedett rá.
Ám egy idő után mégis elszenderedett. Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor arra ébredt, hogy valaki a szobában van. Kinyitotta a szemét – és megdermedt.
Gergő ott térdelt az ágya mellett. Arca árnyékban volt, de Eszter érezte, hogy figyeli őt.
– Gergő? – suttogta. – Mit csinálsz?
A fiú lassan egy pohár vizet tett az éjjeliszekrényre.
– Tudom, hogy nem alszol – mondta halkan. – A légzésed megváltozott, amikor beléptem.
Eszter néni zavartan pislogott.
– Miért osonsz be éjjel a szobámba?
– A nagymamám mindig azt mondta, hogy az éjszaka a legnehezebb. Hogy öregkorban a szomjúság váratlanul jön, és hogy egy pohár víz az ágy mellett a legnagyobb ajándék. Tegnap... tegnap nem tudtam neki vizet adni. Már nem volt időm. Mire odaértem, már késő volt...
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, amit Eszter néni a félhomályban is észrevett.
– Nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám – tette hozzá.
Eszter lassan felült, elvette a poharat, és ivott egy kortyot. Aztán intett a fiúnak.
– Gyere ide, ülj le az ágy szélére. Gergő, ki vagy te valójában?
A fiú egy pillanatig némán ült, majd mély levegőt vett.
– Volt egyszer egy családom. Apa a bútorgyárban dolgozott, anya falusi tanító volt. Szerényen, de boldogan éltünk. Aztán... egy éjszaka minden odalett. Tűz volt. Beomlott a mennyezet. A szüleim odavesztek, csak a nagyi maradt, mert aznap este kórházban volt. Én meg épp egy barátomnál aludtam.
Eszter csak nézett rá. Nem szólt semmit, de a szíve egyre nehezebb lett.
– A nagymamám nevelt fel. A kis nyugdíjából tartott el. Tavaly ő is meghalt. A lakást visszavette a tulaj. Azóta próbálok boldogulni. Néha sikerül, néha nem.
– És ma? – kérdezte csendesen Eszter. – Mi történt ma?
– Próbáltam lopni – suttogta Gergő. – A piacon. Két napja nem ettem. Már a pénztárcához nyúltam, amikor... valami megállított. Mintha a nagyi ott lett volna, és nemet intett volna. És akkor láttalak téged a templomban.
Eszter lassan kinyújtotta a kezét, és megsimította az arcát.
– És most mit akarsz kezdeni az életeddel, Gergő?
– Szeretném befejezni a középiskolát. Van még egy évem. Aztán talán főiskola. Szeretem a matekot, a fizikát... A nagyi mindig azt mondta, jó az eszem.
Eszter szíve összeszorult. Zsolti is matekot szeretett. Talán a sors hozta ezt a fiút hozzá.
– Gergő – mondta határozottan. – Nem akarom, hogy csak ideiglenesen maradj. Maradj itt. Fejezd be az iskolát, menj továbbtanulni. Ez a ház túl nagy nekem egyedül. És nekem is jól jönne, ha valaki hozna egy pohár vizet éjszaka.
A fiú döbbenten nézett rá.
– De miért? Nem is ismersz.
– Elég jól ismerlek – mosolygott Eszter. – Jó fiú vagy, aki sok mindent megélt. Talán Isten hozott össze minket, mert mindkettőnknek szükségünk van egymásra.
Másnap reggel Eszter néni a szokásosnál is korábban ébredt. De ezúttal nem a falióra kattogása, hanem a friss kávé illata és pirítós sercegése ébresztette.
– Mi a jó ég…? – mormolta álmosan, és betűrt hálóköntösében a konyha felé indult.
Gergő ott állt a tűzhelynél, kissé bátortalanul kevergetve egy fazék zabkását.
– Jó reggelt, Eszter néni – köszönt halkan, miközben megfordult. – Remélem, nem baj, hogy meglepetést akartam okozni.
– Baj? Az évek óta nem volt reggelim, amit nem én csináltam! – mosolygott Eszter. – Már ezért megérte befogadni téged.
Leültek az asztalhoz. A kávé forró volt, a pirítós ropogós, és a zabkása... nos, az kissé darabosra sikerült, de Eszter élete legfinomabb reggelijeként emlékezett rá.
– Szeretném megköszönni – mondta Gergő, miközben az utolsó falatokat ette. – Mindenért.
– És én is szeretnélek megköszönni – felelte Eszter, elérzékenyülve. – Hogy újra élet költözött ebbe a házba. Most pedig gyerünk, szedjük össze a holmijaidat. Aztán elintézzük az iskolai papírokat, jó?
A nap hátralévő részét a régi, dohos padlásra emlékeztető albérlet kiürítésével töltötték. Gergő kevés holmit hozott: néhány tankönyv, egy családi fotó a nagymamájával, és egy kis notesz, amit sosem mutatott meg senkinek.
– Ebben vannak a terveim – mondta félmosollyal, amikor Eszter megkérdezte. – A rajzaim. Gépek, épületek, furcsa szerkezetek.
– Te kis feltaláló! – nevetett Eszter. – A végén még mérnök lesz belőled.
– Az lenne az álmom – bólintott komolyan Gergő.
Az iskolában eleinte nehéz volt. Néhány tanár gyanakodva nézett rá, a diákok között pedig voltak, akik pletykáltak. „Az a fiú a templomkertből jött”, „a hajléktalan srác Eszter néni házában lakik” – suttogták.
De Gergő nem adta fel. Tanult, dolgozott, és közben minden délután segített Eszternek. Vásárolt, főzött, füvet nyírt, sőt, az egyik szomszédnak segített a kerítés lefestésében is.
Egy este, amikor Eszter néni már a nappaliban olvasott, Gergő leült mellé a kanapéra.
– Tudod, most először érzem azt, hogy talán mégsem vagyok egyedül ebben a világban – mondta halkan.
– Soha nem voltál az – válaszolta Eszter, és megsimította a kezét. – Csak néha kell egy kis idő, mire megtaláljuk azokat, akikhez tartozunk.
A következő hónapok gyorsan elrepültek. Gergő tanulmányi eredményei egyre javultak. A szomszédok, akik eleinte csak leskelődtek a függöny mögül, már mosolyogva intettek neki reggelente.
Egyik vasárnap este, amikor kettesben ültek vacsora után, Gergő elővett egy borítékot.
– Ezt a héten kaptam – mondta, és remegő kézzel nyújtotta át Eszternek.
Az idős asszony felvette az olvasószemüvegét, és kibontotta a borítékot. A szemét elfutotta a könny, amikor elolvasta a sorokat.
– Teljes ösztöndíjjal... felvettek... a Műszaki Egyetemre? – kérdezte meghatottan.
– Igen – bólintott Gergő, és szélesen mosolygott. – Mérnöki kar. Építőmérnök leszek.
Eszter néni felpattant, megölelte a fiút, és nevetve-sírva kiáltotta:
– Tudtam, hogy képes vagy rá! A nagymamád olyan büszke lenne rád!
– És te is, Eszter néni... – felelte Gergő, miközben viszonozta az ölelést. – Te vagy a második nagymamám. Vagy az első, ha azt nézzük, hogy az élet újraindult.
A nyár vége lassan átsuhant a kisváros felett. A fák lombjai aranyszínűbe fordultak, a reggelek hűvösebbek lettek, és Eszter néni kertjében újra virágba borult az őszi rózsa. Gergő élete pedig olyan fordulatot vett, amelyről hónapokkal korábban még álmodni sem mert volna.
Minden nap korán kelt, tanult, segített, és esténként együtt vacsoráztak Eszterrel. A ház újra élt. Már nem volt csendes, kopott zug, hanem otthon – mosolyokkal, beszélgetésekkel és frissen sült kalács illatával.
Egyik este, amikor már nyugovóra tértek volna, Eszter szobájában újra csendesen megjelent Gergő. De ezúttal nem osonva. Óvatosan letette a megszokott pohár vizet az éjjeliszekrényre – csak most valami mást is hagyott mellette: egy apró, kézzel hajtogatott papírdarabot.
Eszter csak reggel vette észre. Kibontotta, és néhány kézzel írott sor várt rá:
„Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Ha te nem vagy, most nem lenne jövőm. Te vagy az én második nagymamám. Talán az első. – Gergő”
Az idős asszony szemébe könnyek gyűltek. Soha senkitől nem kapott ilyen őszinte köszönetet. Megsimogatta a papírt, mintha az is Gergőhöz tartozna, majd a pohár mellé tette vissza, ahová való volt.
Aznap este ünnepi vacsorát főztek. Rakott krumpli, almás pite, és a fiú kedvence: Eszter-féle savanyú uborka. Az asztalnál ülve a fiú komolyan nézett rá.
– Holnap költözöm a kollégiumba – mondta halkan.
– Tudom – bólintott Eszter. – De ez nem búcsú. Ez csak egy új fejezet. Ez mindig az otthonod marad.
– Jövök majd hétvégente – ígérte Gergő. – És karácsonykor. És húsvétkor. És... ha kell, minden este hozok vizet is.
– Akkor egy vízvezeték-szerelő diplomát is szerezz, fiam – kuncogott Eszter.
Másnap Gergő becsomagolta kevés holmiját – már bővült néhány újabb tankönyvvel, egy laptop is lapult a táskában, amit Eszter vett neki a nyári megtakarításából. A vonathoz együtt mentek ki. A búcsú rövid volt, szavak nélküli ölelés, de hosszú pillantás. Gergő felszállt, Eszter integetett, míg a szerelvény el nem tűnt.
A napok újra lassabbak lettek Eszter házában. De már nem volt magányos. Minden reggel végignézte a nappali falán a képeket – Zsoltiról, a fiáról, és most már egy új képet is: Gergő érettségi tablója mellé került a Műszaki Egyetem levele.
A szomszédok gyakran látogatták, és sokszor kérdezték:
– Eszter néni, nem unja magát most, hogy a fiú elköltözött?
Ő csak mosolygott, és azt válaszolta:
– Az én életem most kezdődött újra. Gergő által kaptam még egy esélyt – arra, hogy adjak, szeressek, és hogy ne legyek egyedül. És ez mindennél többet ér.
Hetekkel később, egy pénteki este, épp teát főzött a konyhában, mikor ajtónyitódást hallott. Gergő állt ott, fáradtan, de mosolyogva.
– Megígértem, hogy jövök hétvégére – mondta.
– És a víz? – kérdezte Eszter játékosan.
– Ott van a helyén – válaszolta a fiú. – Már az első dolgom volt, amikor beléptem.
Eszter néni mosollyal az arcán aludt el azon az éjszakán. Tudta, hogy amit egyszer önzetlenül adott – egy pohár vizet, egy meleg vacsorát, egy biztonságos szobát – az valami sokkal nagyobb dolgot hozott vissza az életébe: a szeretet, az emberi kapcsolat és a család melegét.
És talán ez a legnagyobb csoda: hogy egy idegen egyszer csak otthonná válhat.
