Egy reggel László az erdőben sétált, a kunyhója közelében, a Mátrában.
A hajnali pára még úgy ült meg a fák között, mint egy álmos álomfoszlány, a nap első sugarai pedig épp csak áttörték a lombkoronát. László, aki évek óta remeteként élt a hegyvidék csendjében, hallgatta a madarak reggeli koncertjét. Léptei puhán simultak bele a mohás talajba, mint akit maga az erdő is ismer már.
Egyszer csak megtorpant.
Egy éles, szívbe markoló vonyítás hasított bele a csendbe, olyan fájdalmas, hogy az embernek borsódzott tőle a háta. László azonnal ledobta a hátizsákját, és óvatosan elindult a hang irányába. Lehajolt, hogy belessen a bokrok alá, közben figyelte, nem roppantja meg a száraz gallyakat.
Az egyik tisztáson szívszorító látvány fogadta.
Egy hatalmas nőstény farkas feküdt ott, egyik mancsa egy csapdába szorulva. A fém durván bevágott a húsba, a bundáját már beszennyezte a száradó vér. A farkas vonított, vergődött, aztán elcsendesedett, mintha már nem lenne ereje többet küzdeni.
– Te jó ég… – suttogta László, és ösztönösen lépett egyet előre, majd rögtön vissza. A farkas felmordult, bundája felborzolódott. A szemében félelem volt, nem gyűlölet.
– Nyugi, nyugi... – próbálta László halkan, szinte suttogva. – Segíteni akarok, érted?
A farkas nem mozdult. Csak lihegett, mintha minden lélegzetvétel fájdalmat okozna. László akkor vette észre valamit, ami mindent megváltoztatott.
A nőstény hasa telt volt, az emlői megduzzadtak – szoptatós állat volt. Ez pedig csak egyet jelenthetett: kölykök várják valahol, talán nem is messze, sírva, éhesen, és ha az anyjuk nem tér vissza, nem élik túl.
– Istenem… – László ránézett a vérző lábra. – Ha most itt hagylak, meghalsz, és a kölykeid is…
Tudta, hogy cselekednie kell. De ugyanakkor nem akarta megkockáztatni, hogy a farkas megtámadja, még ha sérült is. Egy sebesült vadállat képes halálos sebet ejteni, főleg ha sarokba szorítottnak érzi magát.
De a farkas már túl gyenge volt. László összeszedte a bátorságát, leguggolt mellé, és finoman a mancsához nyúlt.
– Ha most rám támadsz, véged van... és én is csúnya véget érhetek – motyogta inkább magának, mint az állatnak. – Szóval ne csináld, jó?
A farkas nem reagált. Csak figyelte őt nehéz, sárgásbarna szemével. László ekkor egyik kezével a fejét tartotta, másikkal próbálta meglazítani a csapda rugóját.
De a szerkezet beragadt. Valószínűleg az állat rángatózása közben sérült meg.
– A fenébe! – szisszent fel, és gyorsan körbenézett. Felkapott egy nagyobb követ, és elkezdte ütögetni a csapda karját.
Ütötte. És ütötte. És végül – egy recsegéssel – a csapda engedett.
A farkas nem mozdult.
László egy pillanatra hezitált, aztán minden erejét összeszedve ölbe kapta az állatot. Nem volt könnyű. Még így legyengülve is nehéz volt, és ő már nem volt fiatal. A kunyhó azonban csak pár száz méterre volt – noha úgy tűnt, mintha órákig tartana az út.
Félúton meg kellett állnia, egyszer, aztán még egyszer. A farkas teste forró volt, de reszketett, mint a nyárfalevél. László zihált, de végül elérte a kunyhó előterét, és letette az állatot a kályha mellé.
Odabent meleg volt, és László gyorsan fát dobott a tűzre. Aztán elővette az elsősegélycsomagját – a katonai múltja most jó szolgálatot tett. Tudta, hogyan kell sebet ellátni, hogyan kell fertőtleníteni, és mit tehet, hogy ne veszítse el az állat a mancsát.
– Ne aggódj, nem hagylak magadra – mormolta, miközben óvatosan lemosta a vért, és bekötözte a lábat. – Szép munka volt, hogy életben maradtál idáig.
A farkas csak halkan nyöszörgött.
A gyógyítás után László egy kis vizet csorgatott egy edénybe, és mellé tette. A farkas szeme lassan lecsukódott.
És László csak ült ott mellette, a padlón, karba tett kézzel, és csendben várt.
Reggel volt, amikor László újra kinyitotta a szemét. Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, figyelve a farkast, aki most már nyugodtan feküdt a tűz mellett. A sebesült mancs bekötve, a légzése egyenletes, de az állat még mindig gyenge volt.
Aztán hirtelen egy hang.
Egy finom nyüszítés.
A farkas, mintha felébredt volna a fájdalom ködéből, felemelte fejét, és halkan, elfojtott hangon nyüszített.
– A kölykeid… – suttogta László. – Tudod, hogy mennem kell, igaz?
A farkas szeme Lászlóra szegeződött. Mintha megértette volna.
László gyorsan összeszedte a felszerelését – zseblámpa, kés, kötél, elsősegélycsomag. Elővett egy régi katonalámpát is, amit még az ukrajnai kiképzése során használt. Tudta, hogy nem lesz könnyű. De muszáj volt. Ha a kölykök nem kapnak enni, elpusztulnak.
Kilépett a házból, a reggeli hűvös levegő azonnal megcsípte az arcát.
– A kölykök nem lehetnek messze… – morogta magában, és elindult abba az irányba, ahonnan a farkast hozta.
A vadon ismerős volt számára, hiszen éveket töltött már a Mátrában, és a nyomolvasás sem állt tőle távol. Térden csúszva, bokrok alatt mászva, a fák tövében kutatva haladt előre, figyelve minden apró nyomot: egy elhullott szőrcsomó, egy tappancsnyom, egy letaposott fűszál.
– Ott! – suttogta izgatottan.
Egy vékony nyílás a földben. A bejárat előtt aprócska farkasnyomok. Egy földbe ásott üreg.
Letérdelt a bejárat előtt, és halkan szólongatni kezdett.
– Hé... gyertek elő! Itt vagyok anyátok miatt... Hallotok engem?
Semmi válasz.
Egy perc sem telt el, amikor László hirtelen ötlettől vezérelve elnyújtott, halk farkasvonyítást hallatott. A katonai kiképzés során tanulta meg az állathangok utánzását – akkor még puszta tréfa volt, most életet menthet.
A sűrűből egyszer csak... mozgás.
Egy apró szőrgombóc óvatosan kidugta fejét a lyukból. Majd egy másik. Négyen voltak.
– Nahát, ti csöppségek... – sóhajtott fel László meghatódva. – Micsoda kis bandátok van.
Letette maga mellé a hátizsákját, és elővett egy rongyot. Óvatosan bebugyolálta az első kölyköt, majd sorban a többit is. Egy nagyobb zsákot talált a táskájában, abba rakta őket. Könnyűek voltak, de reszkettek, féltek.
– Semmi baj, kicsikéim. Visszaviszlek titeket anyátokhoz.
Már indulni készült, de megállt.
– Biztos nincs még egy bent?
Lefeküdt a földre, hasra, és óvatosan bekukucskált a lyukba. A sötétségbe meredve halkan szólította:
– Van ott még valaki?
Egy darabig csak figyelt. Aztán elmosolyodott.
– Jól van. Úgy tűnik, megvagytok mind.
Felkelt, a vállára vette a zsákot, és sietve elindult vissza.
A farkas már ébren volt. Mikor László visszaért, a farkas felkapta a fejét. A kölykök a zsákban mocorogni kezdtek, és nyüszíteni.
– Hallod őket, ugye? – kérdezte László.
Letérdelt a tűz mellé, és egyenként kiemelte a kicsiket. Letette őket az anyjuk mellé.
A farkas szimatolt. Egyenként megszaglászta a kicsiket. László visszatartotta a lélegzetét. Egy vadállat, ha a kicsijein idegen szagot érez, képes megtagadni őket.
De ekkor...
A farkas elkezdte nyalogatni a kölyköket. Egyszerűen elfogadta őket. A kicsik azonnal odabújtak, és mohón elkezdtek szopni.
László hátralépett, és leült egy székre. Szeme megtelt könnyel.
– Megcsináltuk... – suttogta. – Ti mind megmaradtatok.
